A portához érve megkérdeztük,hogy merre találjuk anyát. Azt mondták a sürgősségin van.
Odarohantuk hozzá. Mire odaértünk az orvos végzett a vizsgálattal.
-Doktor úr,hogy van anya? Felébredt már?
-Sajnálom,de attól tartok egy ideig nem fog magához térni.
Megdermedtem...mégis mit tettem anyámmal?
-Mi baja lett?-kérdezte Bence. Látszott rajta,hogy komolyan érdekli,nemcsak a kedvemért játssza meg magát.
-Az ütés ereje nagyon erős volt,ezért kómába került. Valószínűleg nem lesz egy hétnél tovább komában.de azért természetesen megfigyelés alatt tartjuk.
Összeroppantam. Éreztem,hogy nem lett volna szabad megtennem. Az én hibámból kórházba került és kitudja mikor fog magához térni. Nem volt jogom ezt tenni. Elég lett volna,ha a bottal kiütöm a kezéből a pisztolyt és gyorsan megszerzem.
-Kérem ne aggódjanak. Mindent megteszünk azért,hogy felépüljön. Ez egy átmeneti állapot.-próbált megnyugtatni az orvos.
De hiába. Pontosan tudtam,hogy miattam van az egész.
-Gyere menjünk be.Doktor úr,bemehetünk?
-Természetesen. Egy másik hölgy is ott van vele.
-Ő az anyám lesz. Köszönjük.
Ezután elindultunk a kórterem felé. A szívem a torkomban dobogott. Féltem bemenni. Féltem a látványtól. Attól tartottam,hogy nagyon kiborulok és senkinek nem hiányzott az ,hogy jelenetet rendezzek. Bence óvatosan lenyomta a kilincset,majd benyitott.
Ott állni anyám ágya mellett és arra várni,hogy felébredjen. Elkapott a sírás. Soha nem hittem,hogy valaha ilyen fog történni velünk.
-Ne aggódj Zsanett. Rendbe jön- mosolygott rám Bori.
Nem hiszem el,hogy ilyen helyzetben is kedves velem. Nem vágja a fejemhez,hogy egy elmebeteg anyám van.
-Most mindjájunknak nehéz,igaz nem hittem volna,hogy idáig fajulnak a dolgok.
Olyan nyugodtak mindketten. Amikor ott voltunk a házuk előtt.már akkor feltűnt,hogy valami nem stimmel. Pláne Bencével. Nem értem. De próbálok talpon maradni.
- El akarok menni a rendőrségre.- jelentettem ki végül.
- Figyelj,mi nem mondunk semmit nekik. Nem akarjuk feljelenteni anyukádat.
- Nem is azért akarok odamenni. Apa eltűnését akarom bejelenteni.
- De hát nem azt írták,hogy ne menjetek a rendőrségre,mert akkor megölik őt?- tette fel gyerekesen a kérdést Bence.
- Mégis mit kéne tennem?! Ölbe tett kézzel kéne várakoznom amíg kapok egy másik levelet?!
Miért nem akarják,hogy elmenjünk a rendőrségre? Talán tudnak valamit? Nekem egyre furcsább a dolog. Senkiben nem bízhatok meg.
- Elnézést,de ki kell mennem a mosdóba.
Elindultam megkeresni a mosdót,közben felakartam hívni Zoét. Ő az egyetlen akire most szükségem van. Ő tud nekem segítséget nyújtani. Tárcsáztam a számát.
Odarohantuk hozzá. Mire odaértünk az orvos végzett a vizsgálattal.
-Doktor úr,hogy van anya? Felébredt már?
-Sajnálom,de attól tartok egy ideig nem fog magához térni.
Megdermedtem...mégis mit tettem anyámmal?
-Mi baja lett?-kérdezte Bence. Látszott rajta,hogy komolyan érdekli,nemcsak a kedvemért játssza meg magát.
-Az ütés ereje nagyon erős volt,ezért kómába került. Valószínűleg nem lesz egy hétnél tovább komában.de azért természetesen megfigyelés alatt tartjuk.
Összeroppantam. Éreztem,hogy nem lett volna szabad megtennem. Az én hibámból kórházba került és kitudja mikor fog magához térni. Nem volt jogom ezt tenni. Elég lett volna,ha a bottal kiütöm a kezéből a pisztolyt és gyorsan megszerzem.
-Kérem ne aggódjanak. Mindent megteszünk azért,hogy felépüljön. Ez egy átmeneti állapot.-próbált megnyugtatni az orvos.
De hiába. Pontosan tudtam,hogy miattam van az egész.
-Gyere menjünk be.Doktor úr,bemehetünk?
-Természetesen. Egy másik hölgy is ott van vele.
-Ő az anyám lesz. Köszönjük.
Ezután elindultunk a kórterem felé. A szívem a torkomban dobogott. Féltem bemenni. Féltem a látványtól. Attól tartottam,hogy nagyon kiborulok és senkinek nem hiányzott az ,hogy jelenetet rendezzek. Bence óvatosan lenyomta a kilincset,majd benyitott.
Ott állni anyám ágya mellett és arra várni,hogy felébredjen. Elkapott a sírás. Soha nem hittem,hogy valaha ilyen fog történni velünk.
-Ne aggódj Zsanett. Rendbe jön- mosolygott rám Bori.
Nem hiszem el,hogy ilyen helyzetben is kedves velem. Nem vágja a fejemhez,hogy egy elmebeteg anyám van.
-Most mindjájunknak nehéz,igaz nem hittem volna,hogy idáig fajulnak a dolgok.
Olyan nyugodtak mindketten. Amikor ott voltunk a házuk előtt.már akkor feltűnt,hogy valami nem stimmel. Pláne Bencével. Nem értem. De próbálok talpon maradni.
- El akarok menni a rendőrségre.- jelentettem ki végül.
- Figyelj,mi nem mondunk semmit nekik. Nem akarjuk feljelenteni anyukádat.
- Nem is azért akarok odamenni. Apa eltűnését akarom bejelenteni.
- De hát nem azt írták,hogy ne menjetek a rendőrségre,mert akkor megölik őt?- tette fel gyerekesen a kérdést Bence.
- Mégis mit kéne tennem?! Ölbe tett kézzel kéne várakoznom amíg kapok egy másik levelet?!
Miért nem akarják,hogy elmenjünk a rendőrségre? Talán tudnak valamit? Nekem egyre furcsább a dolog. Senkiben nem bízhatok meg.
- Elnézést,de ki kell mennem a mosdóba.
Elindultam megkeresni a mosdót,közben felakartam hívni Zoét. Ő az egyetlen akire most szükségem van. Ő tud nekem segítséget nyújtani. Tárcsáztam a számát.
"A hívott szám jelenleg nem elérhető,kérjük próbálja meg később a hívást.'Mégis mi a fene folyik itt? Sosincs kikapcsolva a telefonja. Pont most kellett? Mindenki ellenem van.
*10 perccel később*
-Bence kérlek gyere velem a rendőrségre,
Ránézett az anyjára. Mintha engedélyt akarna kérni.
- Menj csak. Kísérd el. Nem lenne jó ötlet,ha egyedül menne.- mondta idegesen Bori.
- Rendben van. Akkor induljunk.
- Vigyázzatok magatokra. Bence,te pedig próbáld meg normálisan és érthetően elmondani mi történt. Én itt maradok az anyukád mellett,Zsanett.
- Köszönöm.
Mintha egy célzás lett volna. Vagy csak bemagolom magamnak.
Végre elindultunk a parkolóba a kocsihoz. Remélem a rendőrség segíteni tud.
Párperccel később már úton is voltunk a rendőrség felé, bár ezek az emberek is tudnak építkezni,hogy az egyik fontos helyet a város egyik végére,a másikat a város másik végére...Akadtam ki a kocsiban. Bence itt is nyugtatni próbált.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj ,meg lesz édesapád. Addig nem adjuk fel,ha akarod én elmegyek veled,bejárom a várost,hátha megtaláljuk.
Alig,hogy ezt mondta,egy ismerősnek tűnő alakot láttam a szemem sarkából. Odakaptam a fejem, egy sárga inges,kicsit kócos férfi volt az...
Eszembe jutott,hogy apám azon a reggelen,amikor eltűnt sárga ingben ment a munkahelyére,ugyanis ez a kedvenc ruhadarabja.
- Bence,kérlek megtudnál állni itt a közelben?
- Miért? Mi történt?
Kérdezte meglepődve.
- Láttam valakit,olyan ismerősnek tűnik.
- Ne is törődj vele,siessünk a rendőrségre.
- De kérlek álljunk meg,aztán mehetünk tovább.
Bence mogorván rám nézett és így szólt:
- Hát jó,akkor keresek valami parkolót,ahol megtudunk állni.
- Most mi a baj?
Kérdeztem tőle meglepődve.
Mi lehet a baja? Valami rosszat tettem? Remélem,nem,nem tudnám megbocsájtani magamnak. De remélem átérzi a fájdalmamat,amit most érzek. Apám sehol,anyám a kórházban fekszik miattam.Elkezdett könnyezni a szemem akaratlanul.
Bence felém fordult,mélyen a szemembe nézett és így szólt:
- Nyugi Zsani, minden rendbe jön.
Ezután elmosolyodott és letörölte a kezével a könnycseppet az arcomról. Majd így szólt:
- Na menj,aztán siess vissza hozzám és menjünk tovább.
- Sietek, pár perc.
Azzal gyors kinyitottam az ajtót és elkezdtem futni az alak felé,de sajnos nem találtam semerre.
Gondoltam ,körbejárom a környéket hátha meglátom valahol.
Ez jó ötletnek tűnt,ugyanis megláttam,ezért elindultam felé,de félúton állt egy férfi és nagyon figyelte őt-.
Ezt furcsállottam,de nem törődtem vele,de azért megnéztem az arcát.
Amint egyre közelebb értem egyre jobban kivehetőbb volt a férfi arca,míg fel nem ismertem.
Azonnal elkezdtem futni felé minél gyorsabban és odaszóltam neki,hogy:
- Apa!Apa! Végre megvagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése